Hiszem, hogy nem kell ahhoz először meghalni, hogy jó festő legyek.
Mélységesen vonzódom a színekhez. Szeretem egymás mellé rakosgatni őket.
Aki állt már hosszú percekig vágyakozva egy 100 db-os filctollkészlet előtt a kirakatban, az tudja miről beszélek.
De már egy 25 darabos is 'királyság': azzal színeztem a mézga-gézás kifestőket 30+ évvel ezelőtt.
Azóta inkább ecsettel és olajjal dolgozom, és a képeket is magam rajzolom, nem bízom másra.
És nem mondja meg nekem senki, hogy milyen színű legyen a 'bácsi nadrágja'...
Sok minden változott azóta: van mögöttem 16 év formális tanulás, és még több... nem formális.
Az előzőekről oklevelet, diplomát is birtokolok, az utóbbiakról tapasztalatot.
Értek és tudok használni olyan kifejezéseket, mint az egyfázisú lamináris difformáció, a szufficit, és a mugli.
Sok minden pedig egyáltalán nem változott: az, hogy mélységesen vonzódom a színekhez.
Szeretem egymás mellé rakosgatni őket. Még mindig lenyűgöz, hogyan alakul abból a fura ecsetnyomból arc, ház, utca.
Örömet ad a színezés, valahogyan a lelkemből vágyom rá. Nyugtalanná válok, ha egy darabig nem tehetem.
Ezen még a tengerben való lebegés sem segít, pedig ha tehetném, minden bajomra ezt a gyógymódot használnám.
Örömmel tölt el, ha valakit megérintenek a képeim. Még jobban, ha meg is osztja velem az örömét.
Mérhetetlen boldogság, amikor valaki birtokolni kívánja a képeimet:
egy térben lenni velük, belélegezni a rezgésüket, megfigyelni őket
hajnali fényben és alkonyatban... eredetiben, megfürödni az eredeti
varázsában.